Hey, sweeties!
Ahogyan már olvashattátok, visszatért a blog, méghozzá amolyan keretnovelláva. Emlékeztek még az elsőre, amit ezen a blogon publikáltam? A "We know, it's nearly over" egy könnyed szerelmi történet volt, egy nyári kaland, igaz, a megjelenése éppen szentestére esett. Zayn és Anne kapcsolata azóta is mérföldkő az életemben, hiszem az volt az első One Direction novella, az első írás, amiben a fiúk megjelentek.
Azóta minden megváltozott. Bevallom, én is többször elpityeredtem a hír hallatán, hogy Zayn búcsút mond az együttesnek, de továbbra is szeretem, és tiszteletben tartom a döntését, tegyen úgy, ahogy neki a legjobb.
Nem is szaporítanám tovább a szót, érkezzen a novella, Zayn főszereplésével, az együtt töltött csodás évek emlékére!
XxX, Elly
U.i.: Bocsánat, ha néhol hiba csúszik a bejegyzésbe, telefonnal írom az egészet...
***
Alig volt időm meginni a sebtében vásárolt kávém, így is késésben voltam. Lendületesen lökte be a nehéz üvegajtót, intettem a recepciósnak, és egy ügyes becsúszással elkaptam a liftet. Halványan mosolyogtam az emberekre, és előkotortam a táskámból a telefonom, abban bízva, hogy senki sem szólít meg.
Az ötödik emeleti irodám ajtajában már ott toporgott Eszti, az asszisztensem, jókora papírköteggel a karján.
- Akármit is szeretnél, csak lassan... Így is csak pasztellben fogom fel a világot, borzasztó másnapos vagyok - intettem le, mielőtt még letámadhatott volna. Sebesen követett az irodába, és megvárta, míg kipakolok, és leülök az íróasztal mögé. -Most már mehet.
- 11-kor megbeszélés az elsőn, aztán 13-tól lesz öt interjúd. Kettő szerkesztő, kettő műsorvezető, és egy hangtechnikus. A nagyfőnök kéri a tegnapi hallgattottsági statisztikát délután háromig. Egyelőre ez minden - az orrnyergemet masszírozva bólintottam, és elvettem tőle a köteget.
Mondhatni átlagosan telt a mai nap. Minden a szokásos medrében folyt, kivéve, hogy ki kellett rúgnom egy egész jó riportert, de sajnos a késéseknek, és a határidők nem betartásának ára van.
Tulajdonképpen semmilyen hatással nem volt rám az eset. Nem ez az első, hogy valakitől meg kell válnom. Eleinte szíven ütött, és napokig agyaltam rajta, de mára már a napi rutin része lett. A munkám kemény, és engem is azzá tett. Néhány éve még azt hittem, sztárműsorvezető leszek. Hadd segítsek, nem lettem. Beszippantott a menedzsment, aztán egyszer csak a HR osztály vezető székében találtam magam. Szeretem. Az alkalmazottaim is engem, így minden tökéletes. Talán egy kicsit tartanak is tőlem, de ez így is van rendjén.
Délután fél ötkor már nagyon szerettem volna otthon lenni, lerúgni a magassarkúimat, és elnyúlni a kanapén. Fáradtan magyaráztam a technikai részleg vezetőjének a belső telefonvonalon, amikor kopogtattak az ajtón. Az utolsó interjúalanyom időben érkezett, szinte percre pontosan. Még mindig az ablak felé fordulva vakkantottam, hogy jöjjön be. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, és valaki belép.
- Ne haragudj Gábor, de nekem erre most nincs időm. Holnap elmegyek, és én magam ellenőrzöm a routereket - egy sárga taxit fixíroztam, aki éppen rákanyarodott a körútra. Még mindig nem fordultam az érkező felé, csak a hátam mögött intettem a kezemmel, hogy üljön le. A bőr megnyikordult alatta, tehát értette a célzást. - Rendben, akkor holnap. Ja, és kérlek ne csináljátok semmit, amíg nem döntök. Utálom a magánakciókat - a vonal túlsó végén Gábor hümmögöt, de beleegyezett a kérésembe. - Akkor holnap, szervusz! Elnézést, úgy tűnik, mindenhova kellek, hogy a helyén legyenek a dolgok - most először fordultam a széken ülő felé, egy bocsánatkérő mosollyal megtoldva a mondandóm. Ő azonnal felállt, ahogy szembe kerültünk. - A nevem Réti Izabella, maga pedig csakis az utolsó delikvens lehet, akinek elkavarodott az önéletrajza, és csak annyit tudunk, hogy nem beszél magyarul, tehát tökéletesen feleslegesen beszélek még mindig magyarul... - újabb bocsánatkérő mosolyt eresztettem felé, kezet nyújtottam, és angolul is megismételtem az előbbi monológom.
- Zayn Malik - viszonozta a mosolyom. Megvárta, míg leülök, aztán ő is visszasüppedt a székébe. Súlyos másodpercek teltek el, amíg csak bámultam rá, és igyekeztem nem azon gondolkodni, hogy hogyan érhettem meg pont a mai napon, hogy éppen ő jön hozzám. Azt kívántam, bár ne pálinkáztunk volna tegnap... Akkor nyilván nem úgy néznék ki a selyemingemben és a kék ceruzaszoknyámban, mint egy temetésre öltöztetett vízi hulla. Nem állítom, hogy hisztérikus rajongója vagyok a One Directionnek, de azt sem tagadom, hogy mindig is Zaynt tartottam a legtehetségesebbnek, és persze a legszexibbnek is. Sajnáltam, mikor otthagyta az együttest, de hogy most miért az én bőrfotelomban izzad a segge, az egyelőre még rejtély. - Először is köszönöm a lehetőséget, hogy behívtak - magabiztosan, de szerényen csengett a hangja.
- Igazán nem tesz semmit, a neheze még csak most jön! Ahogy már mondtam, elkevertük a papírjait. Hozott magával? - némán bólintott, és átnyújtotta a zöld mappát, aminek eddig a szélét az ölében gyűrögette. Önéletrajz, motivációs levél, bizonyítványok. Néhány percig csendesen olvastam a papírjait, aztán a szokásos kérdésekkel bombáztam.
Zayn igazán jól szerepelt, annak ellenére, hogy minden szakirányú képzés hiányában volt, szinte tökéletesen tudott minden. Elmesélte, hogy főleg a kulisszák mögött szedte fel a tudást, és jelen pillanatban ez az egyetlen út, amihez bármennyire is ért. Furcsa volt hallgatni. Egyrészt, mert irreálisnak tűnt a kép, hogy alig pár hónapja még valahol Ázsiában, egy bazilikányi színpadon énekelt, másrészt pedig hihetetlennek tartottam, hogy annyi elfoglaltság mellett, mint amivel az eddigi élete járt, még volt ideje beslisszolni a hangtechnikusok közé, hogy elsajátítsa a szakma jó részét. Ahogy hallgattam, néha előtört belőlem a rajongó, és nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy tulajdonképpen miért is döntött a szakítás mellett, nem kevés pénz kicsengetésével, hogy mit csinált az utóbbi hetekben, hogy mi a francot keres éppen Magyarországon, de ami a legfontosabb; miért kell neki ez az állás, annak ellenére, hogy a One Directionnel töltött idő alatt nyilvánvalóan szépen megszedte magát.
Folyamatosan, és egyenletesen beszélt, minden kérdésemre egyenesen válaszolt, és akkor sem jött zavarba, mikor végül festettem neki a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a szöszt keres itt.
- Tudja, a pénz nem motivál. Csak szeretném azt csinálni, amihez értek, és amit szeretek. Egy ilyen dolgot már megmérgeztek az anyagiak, és a túlzott figyelem. Ezért is jöttem ide. Csodálatos volt végre úgy végigjönni az utcán, hogy csak egy arc voltam a tömegben. Tömegközlekedéssel jöttem... Azelőtt még a metróra is alig mertem szállni, ma pedig úgy ültem le egy vadidegen mellé, hogy az nem bámult meg, csak félrehúzta a kabátját - a szeme boldogan csillogott, látszott rajta, hogy milyen sokat jelentett neki ez az apró közjáték. Láttán az arcán, hogy megviselték az elmúlt hónapok, de most őszinte öröm játszott a szemében. - Senki nem törődik azzal, hogy ki vagyok. Angliában én vagyok a szemét srác, aki otthagyott csapot-papot. A léha fiú, aki csak magával törődöt, és lelépett a turné közepén, magára hagyva a világ legnagyobb bandáját. Nem akarok többé ez az ember lenni. Úgy érzem itt új ember lehetek. Biztos vagyok benne, hogy itt is felismernek majd jópáran, de abban is, hogy feleannyira sem fogom érdekelni őket, mint a kenyér ára, vagy a buszmenetrend, és ez csodálatos!
- Nos, akkor nincs is más dolga, mint holnap bejönni negyed kilencre, hogy megmutathassam a helyét. Persze, csak próbanap, de ha tényleg olyan jó, mint amilyennek mondja magát, akkor nem lesz gond. Ó, és kérem tegezzen, tulajdonképpen csak néhány év van közöttünk! - felálltám, aztán ő is, nyújtottam a jobbom, amit határozottan rázott meg. Megköszönte a lehetőséget, kikísértem, aztán nagy sóhajtva visszabattyogtam az asztalomhoz, hogy végre összepakoljak, és hazamehessek.
Délután fél ötkor már nagyon szerettem volna otthon lenni, lerúgni a magassarkúimat, és elnyúlni a kanapén. Fáradtan magyaráztam a technikai részleg vezetőjének a belső telefonvonalon, amikor kopogtattak az ajtón. Az utolsó interjúalanyom időben érkezett, szinte percre pontosan. Még mindig az ablak felé fordulva vakkantottam, hogy jöjjön be. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, és valaki belép.
- Ne haragudj Gábor, de nekem erre most nincs időm. Holnap elmegyek, és én magam ellenőrzöm a routereket - egy sárga taxit fixíroztam, aki éppen rákanyarodott a körútra. Még mindig nem fordultam az érkező felé, csak a hátam mögött intettem a kezemmel, hogy üljön le. A bőr megnyikordult alatta, tehát értette a célzást. - Rendben, akkor holnap. Ja, és kérlek ne csináljátok semmit, amíg nem döntök. Utálom a magánakciókat - a vonal túlsó végén Gábor hümmögöt, de beleegyezett a kérésembe. - Akkor holnap, szervusz! Elnézést, úgy tűnik, mindenhova kellek, hogy a helyén legyenek a dolgok - most először fordultam a széken ülő felé, egy bocsánatkérő mosollyal megtoldva a mondandóm. Ő azonnal felállt, ahogy szembe kerültünk. - A nevem Réti Izabella, maga pedig csakis az utolsó delikvens lehet, akinek elkavarodott az önéletrajza, és csak annyit tudunk, hogy nem beszél magyarul, tehát tökéletesen feleslegesen beszélek még mindig magyarul... - újabb bocsánatkérő mosolyt eresztettem felé, kezet nyújtottam, és angolul is megismételtem az előbbi monológom.
- Zayn Malik - viszonozta a mosolyom. Megvárta, míg leülök, aztán ő is visszasüppedt a székébe. Súlyos másodpercek teltek el, amíg csak bámultam rá, és igyekeztem nem azon gondolkodni, hogy hogyan érhettem meg pont a mai napon, hogy éppen ő jön hozzám. Azt kívántam, bár ne pálinkáztunk volna tegnap... Akkor nyilván nem úgy néznék ki a selyemingemben és a kék ceruzaszoknyámban, mint egy temetésre öltöztetett vízi hulla. Nem állítom, hogy hisztérikus rajongója vagyok a One Directionnek, de azt sem tagadom, hogy mindig is Zaynt tartottam a legtehetségesebbnek, és persze a legszexibbnek is. Sajnáltam, mikor otthagyta az együttest, de hogy most miért az én bőrfotelomban izzad a segge, az egyelőre még rejtély. - Először is köszönöm a lehetőséget, hogy behívtak - magabiztosan, de szerényen csengett a hangja.
- Igazán nem tesz semmit, a neheze még csak most jön! Ahogy már mondtam, elkevertük a papírjait. Hozott magával? - némán bólintott, és átnyújtotta a zöld mappát, aminek eddig a szélét az ölében gyűrögette. Önéletrajz, motivációs levél, bizonyítványok. Néhány percig csendesen olvastam a papírjait, aztán a szokásos kérdésekkel bombáztam.
Zayn igazán jól szerepelt, annak ellenére, hogy minden szakirányú képzés hiányában volt, szinte tökéletesen tudott minden. Elmesélte, hogy főleg a kulisszák mögött szedte fel a tudást, és jelen pillanatban ez az egyetlen út, amihez bármennyire is ért. Furcsa volt hallgatni. Egyrészt, mert irreálisnak tűnt a kép, hogy alig pár hónapja még valahol Ázsiában, egy bazilikányi színpadon énekelt, másrészt pedig hihetetlennek tartottam, hogy annyi elfoglaltság mellett, mint amivel az eddigi élete járt, még volt ideje beslisszolni a hangtechnikusok közé, hogy elsajátítsa a szakma jó részét. Ahogy hallgattam, néha előtört belőlem a rajongó, és nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy tulajdonképpen miért is döntött a szakítás mellett, nem kevés pénz kicsengetésével, hogy mit csinált az utóbbi hetekben, hogy mi a francot keres éppen Magyarországon, de ami a legfontosabb; miért kell neki ez az állás, annak ellenére, hogy a One Directionnel töltött idő alatt nyilvánvalóan szépen megszedte magát.
Folyamatosan, és egyenletesen beszélt, minden kérdésemre egyenesen válaszolt, és akkor sem jött zavarba, mikor végül festettem neki a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a szöszt keres itt.
- Tudja, a pénz nem motivál. Csak szeretném azt csinálni, amihez értek, és amit szeretek. Egy ilyen dolgot már megmérgeztek az anyagiak, és a túlzott figyelem. Ezért is jöttem ide. Csodálatos volt végre úgy végigjönni az utcán, hogy csak egy arc voltam a tömegben. Tömegközlekedéssel jöttem... Azelőtt még a metróra is alig mertem szállni, ma pedig úgy ültem le egy vadidegen mellé, hogy az nem bámult meg, csak félrehúzta a kabátját - a szeme boldogan csillogott, látszott rajta, hogy milyen sokat jelentett neki ez az apró közjáték. Láttán az arcán, hogy megviselték az elmúlt hónapok, de most őszinte öröm játszott a szemében. - Senki nem törődik azzal, hogy ki vagyok. Angliában én vagyok a szemét srác, aki otthagyott csapot-papot. A léha fiú, aki csak magával törődöt, és lelépett a turné közepén, magára hagyva a világ legnagyobb bandáját. Nem akarok többé ez az ember lenni. Úgy érzem itt új ember lehetek. Biztos vagyok benne, hogy itt is felismernek majd jópáran, de abban is, hogy feleannyira sem fogom érdekelni őket, mint a kenyér ára, vagy a buszmenetrend, és ez csodálatos!
- Nos, akkor nincs is más dolga, mint holnap bejönni negyed kilencre, hogy megmutathassam a helyét. Persze, csak próbanap, de ha tényleg olyan jó, mint amilyennek mondja magát, akkor nem lesz gond. Ó, és kérem tegezzen, tulajdonképpen csak néhány év van közöttünk! - felálltám, aztán ő is, nyújtottam a jobbom, amit határozottan rázott meg. Megköszönte a lehetőséget, kikísértem, aztán nagy sóhajtva visszabattyogtam az asztalomhoz, hogy végre összepakoljak, és hazamehessek.
*
Alig két hét telt el azóta, hogy felvettem Zayn Malikot. Az egyik felem szerette volna kérdésekkel ostromolni, és elmesélni mindenkinek, hogy mit mondott, de inkább megtartottam magamnak. Zayn csendes volt, kijött a kollégákkal, de szinte soha nem kezdeményezett senki felé, mindenhova csak akkor ment ha valaki hívta, bár dohányozni néha egyedül is lejárt, ahogy én is. Ilyenkor csak figyeltem, ahogy a gondolataiba merülve mélyeket szippant a szálból, tekintete vagy a távolba révedt, vagy a betont fürkészte. Magányosnak tűnt. Lehet, hogy csak az új, merőben más környezet miatt, de annak ellenére, hogy nem volt boldogtalan, egyedül volt. Egyszer sem hallottam például még, hogy a társaival belült volna valahova, vagy hasonló. Pedig elküldtem nyelvtanárhoz, igazán gyakorolhatna élőszóban is.
Egy napsütéses kedd délelöttön aztán úgy döntöttem, hogy elhívom az esti összeröffenésre, amit a lakásomban tartok. Semmi különleges, csak egy kis ivás-evés, a szokásos baráti programunk, aminek persze legtöbbször némi másnaposság az utója, de semmi komoly.
Egészen az ebédig fogalmaztam, hogy hogyan is kéne elhívnom, még az ebédlő felé is mormoltam magamban a jól megszerkesztett szöveget. Végül csalódnom kellett, az önkényesen meghosszított szünetem alatt sem ért oda az ebédlőbe. A csalódottság keserű utóízével szálltam a liftbe, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a saját emeletem helyett a technikai részleg számát nyomtam meg. Csak nem hagyok veszni egy ilyen prímán betanult szöveget...
Magabiztosan vonultak végig a folyosón, amin a hangmérnöki szobák vannak, a cipőm sarka halkan koppant a vékony szőnyegen. Hányinger ez a lila szín, nem értem, hogy árulhatnak valamit ebben az ocsmány árnyalatban. Hirtelen toppantam meg a 7-es számmal ellátott ajtó előtt, aztán röviden kopogtattam a lakkozott fán. Peti, az egyik hangmérnök hirtelen rántotta fel az ajtót. Innen tudtam, hogy ő az. A védjegye, hogy úgy tépi fel, mintha tokostúl akarná kirántani a helyéről. Szólásra nyitotta a száját, de lepisszegtem, és Zayn asztalához lopakodtam, az ajtót nyitót félretaszigálva. Az ex énekes valamin nagyon dolgozott, fülhallgatóval a fején a klaviatúrán kattogott, látszólag arra sem figyelne, ha Godzilla szambázna mellette Goofy jelmezben.
Óvatosan kocogtattam meg a vállát, mire összerezzent, hátrafordult, és ahogy felismert, barátságos mosoly terült el az arcán.
- Iza, hát te hogy kerülsz ide?
- Neked is szia! - nevettem rá, ő velem tartott, és felállt, hogy egy szintre kerüljünk. Vagyis, csak kerültünk volna, ha nem lett volna a fülhallgatónak zsinórja, ami visszarántotta. A jelenet úgy hatott, mint egy újszülött rinocérosz első, bucskázó léptei. Elnyomtam, hogy hangosan felnevessek, nem szerettem volna még kínosabbá tenni az ügyetlenségét.
- Szia - mondta hirtelen, és igyekezett kiszabadítani magát a zsinór fogságából. - Minek köszönhetem a látogatásod? - látszólag zavarba hoztam, amitől én jobban éreztem magam, ő viszont egyáltalán nem, amire csak rátett egy lapáttal, hogy két irodatársa karba tett kézzel, a szemben lévő keverőpultnak dőlve figyelte a jelenetet.
- Szeretnélek elhívni este, persze, ha csak nincs más terved - hagytam neki egy kis szünetet, amíg felfogja, mit mondtam.
- Nincs, semmi nincs - keserű félmosoly játszott a szája szélén, ahogy a fejét rázta.
- Remek! Akkor gyere hozzám 8-ra. A barátaimmal hetente összeülünk valakinél csak úgy. Most én vagyok a soros, és szeretném, ha te is eljönnél! Szóval? - láttam rajta, hogy megrémült. - Ne aggódj, nem vegyülök vademberekkel, mind beszélnek angolul, és remek a humoruk!
- Nos... - időhúzás gyanánt rántott egy utolsót a fekete zsinóron. - Miért is ne? Vigyek valamit?
- Ezt rád bízom, a címem meg átküldöm emailben. Este találkozunk!
Az elköszönésünk végtelenül esetlenre sikeredett, de megkönnyebbülve siettem vissza a saját emeletemre.
A nap további részében nem igazán törődtem a külvilággal, sokkal inkább az kötötte le minden idegszálam, hogy Zayn este ott fog ülni a kanapémon, amin történetesen hever egy párna a régi zenekara egyik képével, amit azonnal száműzök az ágyneműtartóba, ahogy hazaértem. Az agyam bevásárlólistát gyártott, hogy tisztességes nassolnivalót tegyek az asztalra, és gondolatban kiszámoltam, hogy hány feles jön még ki abból az üvegből, amit legutóbb otthonról hoztam, mikor családlátogatáson voltam vidéken.
Elküldtem Zaynnek a címem, ahogy ígértem, aztán egy köremailt mindenki másnak, aki ott lesz, hogy egy kollégám is meghívtam. Azt, hogy ki ez a kolléga, jobbnak láttam nem említeni, különben egész este hallgathatnám. Mit mondhatnék... Minden alkalmat megragadnak, hogy fogást találjanak rajtam.
*
Este 8-kor, amikor megszólalt a kaputelefon, nagyon imádkoztam, hogy ne Zayn legyen az, aki elsőnek ér érkezik, nehogy félreértés legyen belőle. Az kínos lenne... Nem tagadom, hogy én könnyen el tudom képzelni, ahogy a paplanom alatt fekszik, de van némi előnyöm a fantáziálásban vele szemben.
- Tessék! - picit szuszogtam a kaputelefonba, a konyhából kellett kocognom.
- Én vagyok. Zayn... Malik - fogalmam sincs, miért tette a végére némi habozás után a vezetéknevét.
- Nyitom - a kapunyitó veszettül felberregett, aztán hallottam a lift lomha hangját is. Papucsba léptem, hogy kimenjek elé, a gangon nem nehéz eltévedni, ha valaki nem mozog rendszeresen belsőudvaros, klasszikus pesti bérházakban. - Pontos, mint mindig! - mosolyogtam a liftből kilépő fiúra, aki egy üveg bort szorított a hóna alatt. - Nem úgy, a többiek... Néhányan ideszóltak, hogy késnek, de a társaság nagy részének nincs mentsége...
- Hoztam bort - nyújtotta át az üveget. Elindultam a gangon, mutatva az utat.
- Tokaji?
- Az üzletben azt mondták, finom - szabadkozott, mikor már az ajtót zártam be. Kérés nélkül vette le a cipőit, aztán követett a nappaliba. Figyelmesen vett szemünkbe minden apró részletet, és utánam jött a konyhába.
- Tényleg az, várj mindjárt töltök - égette a bőröm, ahogy minden mozdulatom követte a szemével. Elvettem az előre kikészített borospoharakból kettőt, aztán kinyitottam a bort, és öntöttem mindkettőnknek. Percekig csendesen kortyolgattunk, aztán nem bírtam magammal, és nekiszegeztem a kérdést, amire hónapok óta kíváncsi vagyok - Miért hagytad ott a One Directiont? - a kérdés késként vágott kettőnk közé. Döbbentem emelte rám a tekintetét a poharáról, és egy hosszú pillanatig azt hittem, nem fog válaszolni.
- Megcsömörlöttem - felelte csendesen, és visszatért a pohara fixírozásához. Újabb csend telepedett közénk, amiben nem tudtam, mit kezdhetnék magammal, végül óvatosan a pulton pihenő kezére simítottam az enyém. Semmiféle hátsó szándék nem volt bennem, egyszerűen csak nem esett jól azt látni, hogy szomorú, hogy miattam szomorú, így kötelességét éreztem, hogy megvígasztaljam. Mélyet sóhajtott, többször is úgy tűnt, hogy végre megszólal, de erre csak hosszú percek után került sor - Életem legnehezebb döntése volt otthagyni azt, amiért kűzdöttem. Egyszerűen nem tudtam tovább csinálni... - újra elhallgatott.
- Nem muszáj, ha nem akarod... - igyekeztem a tudtára adni, hogy semmit nem szeretnék erőltetni, amit nem akar. Tagadólag rázta a fejét, de mielőtt kideríthettem volna, hogy az ellen tiltakozik, hogy beszéljen, vagy hogy nem esik nehezére, megszólalt a csengő, élt vágva a beszélgetésünkbe.
Olyan hirtelen kaptam el a kezem az övéről, mintha égetne, és szaladtam, hogy felvegyem a telefont.
Nagyobb, háromfős társaság esett be, ezzel kezdetét vette a tényleges összejövetel. Szép lassan szállingózott a barátaim hada, ahogy láttam, Zayn nem számított rá, hogy hányan is leszünk. Teljes létszámmal tizennégyen ültünk a nappaliban, egymás szavába vágva csevegtünk. Amit a legjobban szeretek a barátaimban, hogy képesek azonnal úgy viselkedni egy új jövevénnyel, mintha ősidők óta a csapatban lenne. Annak idején velem is így bántak, amiért örökké hálás leszek. Egy percre sem hagyták ki Zaynt semmiből, amiért a fiú többször hálásan nézett rám. Bár jól kijött a többiekkel, ha tehette inkább a közelemben maradt, a játékokban is velem volt párban, és rengeteget nevettünk, legtöbbször egymás ügyetlenségén, vagy Zayn feleshez való viszonyán. Sokat beszélgettünk kettesben, de a többiek miatt a kora esti beszélgetésünk nem jött szóba, helyette szinte minden más az evolúciótól kezdve, a videójátékokon át egészen Rimbauld költészetéig.
A kora hajnali órákban kezdtek hazaindulni az emberek, fáradtan és becsiccsentve. Észre sem vettem, hogy elrepült az idő, egyszer csak ketten maradtunk. Én és a másodikszámú kedvenc együttesem egyik volt tagja.
Nem tudom meddig ültünk csendesen, egymás mellett a kanapén.
- Igazán kedvesek a barátaid - szólalt meg Zayn. A hangja távoli, csendes csellószónak hatott.
- Kedvelnek téged. Hallottam, hogy a fiúk elhívtak téged is a Parkba. Hatalmas őrület szokott lenni, tetszeni fog - kedvesen fordultam felé, fejemet a karfán pihenő terenyemre billentettem.
- Halvány fogalmam sincs a zenekarról, akit emlegettek, de szívesen elmegyek velük - Fáradtan mosolygott rám, lábait a kanapéra húzta, és hátradőlt, így már csak fél szemmel figyelt. Egyre nehezebben pislogtam, a békés szótlanság kellemesen elnehezített. - Azt gondoltam, örökre a bandában leszek. Hogy onnan megyek nyugdíjba.
- Mindig a bandában leszel - biztosítottam anélkül, hogy megmozdultam volna. Szemeimmel az övéit kerestem. A plafont bámulta. Megmozdultam, hogy rám figyeljen. Lassan fordult felém, komótosan végigjáratta tekintetét a szobán, végül rajtam állápodott meg. - Tudod, ezt nem akartam bevallani, de alattad a kanapéban van egy párna, amin ti vagytok. Nem vagyok fanatikus, de végigkövettem a pályátok, igaz, kicsit később szálltam csak be - szünetet tartottam, mert egyrészt nem igazán tudtam, hogyan folytassam, másrészt megijedtem, hogy a vallomásom tönkreteszi, ami közöttünk kialakult. De ahelyett, hogy Zayn futva rohant volna el, szembefordult velem, és figyelmesen várta, hogy folytassam a mondandóm. - Én is azt hittem, hogy majd egy napon bejelentitek, hogy vége. Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen történik ez... Számomra hirtelen, persze. De megértem, és elfogadom, hogy ez neked a legjobb, és ettől leszel örökre tag a szememben. Hogy továbbra is kitartasz magad mellett. Ha nem ezt csináltátok volna a kezdetektől fogva, soha nem jutottatok volna idáig. Magatokért és egymásért harcoltak, a saját igazatokat védtétek. Talán ezért olyan nagyszájú néhány rajongótok. Megtanítottátok nekik, hogyan legyenek önmagunk. Te is ezt teszed. Kiálltál magadért, felvállaltad, hogy számodra csak ez a kiút létezik, és véghez vitted. Ez csodálatos, és becsülendő. Kit érdekel, mit ír a Wikipédia? Te örökre egy leszel a One Direction öt sráca közül - mire a mondandóm végére értem, elkapott a hév, és engedtem magamnak néhány könnycseppet. Az ő szeméből patakokban folytak a könnyek. Felültem, és szorosan átöleltem, abban a pillanatban az tűnt a leghelyesebbnek, még ha abban nem is voltam biztos, hogy annak, amit mondtam, értelme van-e.
Úgy képzeltem, megállom majd utószó nélkül, most mégis úgy érzem, feltétlenül beszélnem kel erről a novelláról. Azt hiszem, mindenki számára világos, mit is próbál közvetíteni. Továbbra sem jutott még el teljesen a tudatom, hogy mi is történt tegnap, és ahogy mélyebben belegondolok, egyre hihetetlenebb lett a helyzet. Ha nincs Zayn, talán soha nem szeretem meg a One Directiont. Persze, annak idején csakis azért gugliztam rájuk, mert Harry éppen Taylorral kavart, és utánajártam, ki ez a tejfölös szájú tininindzsa. Életemben először a Live While We're Young-t láttam, amikor kijelentettem, hogy a fekete hajú srácnak van a legszebb hangja. Később a srácnak neve lett, és igaz, hogy Louis lett a kedvencem a bohókás jelleme miatt, de ha nincs Zayn, soha nem hallgatom meg a többi dalt, vagy nézek meg néhány interjút, és akkor soha nem lett volna semmi a mai szeretetemből. Igaz, csak véletlenül lett ő az első novella főhőse, de nem bántam meg. Ő tette azzá a rajongásom, ami.
És ezért örökre hálás leszek neki...
A kora hajnali órákban kezdtek hazaindulni az emberek, fáradtan és becsiccsentve. Észre sem vettem, hogy elrepült az idő, egyszer csak ketten maradtunk. Én és a másodikszámú kedvenc együttesem egyik volt tagja.
Nem tudom meddig ültünk csendesen, egymás mellett a kanapén.
- Igazán kedvesek a barátaid - szólalt meg Zayn. A hangja távoli, csendes csellószónak hatott.
- Kedvelnek téged. Hallottam, hogy a fiúk elhívtak téged is a Parkba. Hatalmas őrület szokott lenni, tetszeni fog - kedvesen fordultam felé, fejemet a karfán pihenő terenyemre billentettem.
- Halvány fogalmam sincs a zenekarról, akit emlegettek, de szívesen elmegyek velük - Fáradtan mosolygott rám, lábait a kanapéra húzta, és hátradőlt, így már csak fél szemmel figyelt. Egyre nehezebben pislogtam, a békés szótlanság kellemesen elnehezített. - Azt gondoltam, örökre a bandában leszek. Hogy onnan megyek nyugdíjba.
- Mindig a bandában leszel - biztosítottam anélkül, hogy megmozdultam volna. Szemeimmel az övéit kerestem. A plafont bámulta. Megmozdultam, hogy rám figyeljen. Lassan fordult felém, komótosan végigjáratta tekintetét a szobán, végül rajtam állápodott meg. - Tudod, ezt nem akartam bevallani, de alattad a kanapéban van egy párna, amin ti vagytok. Nem vagyok fanatikus, de végigkövettem a pályátok, igaz, kicsit később szálltam csak be - szünetet tartottam, mert egyrészt nem igazán tudtam, hogyan folytassam, másrészt megijedtem, hogy a vallomásom tönkreteszi, ami közöttünk kialakult. De ahelyett, hogy Zayn futva rohant volna el, szembefordult velem, és figyelmesen várta, hogy folytassam a mondandóm. - Én is azt hittem, hogy majd egy napon bejelentitek, hogy vége. Nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen történik ez... Számomra hirtelen, persze. De megértem, és elfogadom, hogy ez neked a legjobb, és ettől leszel örökre tag a szememben. Hogy továbbra is kitartasz magad mellett. Ha nem ezt csináltátok volna a kezdetektől fogva, soha nem jutottatok volna idáig. Magatokért és egymásért harcoltak, a saját igazatokat védtétek. Talán ezért olyan nagyszájú néhány rajongótok. Megtanítottátok nekik, hogyan legyenek önmagunk. Te is ezt teszed. Kiálltál magadért, felvállaltad, hogy számodra csak ez a kiút létezik, és véghez vitted. Ez csodálatos, és becsülendő. Kit érdekel, mit ír a Wikipédia? Te örökre egy leszel a One Direction öt sráca közül - mire a mondandóm végére értem, elkapott a hév, és engedtem magamnak néhány könnycseppet. Az ő szeméből patakokban folytak a könnyek. Felültem, és szorosan átöleltem, abban a pillanatban az tűnt a leghelyesebbnek, még ha abban nem is voltam biztos, hogy annak, amit mondtam, értelme van-e.
***
Úgy képzeltem, megállom majd utószó nélkül, most mégis úgy érzem, feltétlenül beszélnem kel erről a novelláról. Azt hiszem, mindenki számára világos, mit is próbál közvetíteni. Továbbra sem jutott még el teljesen a tudatom, hogy mi is történt tegnap, és ahogy mélyebben belegondolok, egyre hihetetlenebb lett a helyzet. Ha nincs Zayn, talán soha nem szeretem meg a One Directiont. Persze, annak idején csakis azért gugliztam rájuk, mert Harry éppen Taylorral kavart, és utánajártam, ki ez a tejfölös szájú tininindzsa. Életemben először a Live While We're Young-t láttam, amikor kijelentettem, hogy a fekete hajú srácnak van a legszebb hangja. Később a srácnak neve lett, és igaz, hogy Louis lett a kedvencem a bohókás jelleme miatt, de ha nincs Zayn, soha nem hallgatom meg a többi dalt, vagy nézek meg néhány interjút, és akkor soha nem lett volna semmi a mai szeretetemből. Igaz, csak véletlenül lett ő az első novella főhőse, de nem bántam meg. Ő tette azzá a rajongásom, ami.
És ezért örökre hálás leszek neki...
